A rossz hírű aikido

Egyik tanítványom edzés után megkérdezte, milyen az aikido renoméja, hogyan vélekednek róla más küzdősportok, harcművészetek képviselői.

Aikido oktatóként szívesen zengtem volna ódákat arról, mennyire nagyra becsüli a többi harcművészet az aikidót, amire sokan a harcművészetek királynőjeként hivatkoznak, de az nem lett volna igaz. Az az igazság, hogy az aikido jelenleg az egyik leglenézettebb stílus a küzdősportok és harcművészetek világában.

Vannak, akik ezt a véleményüket nyíltabban, mások udvariasabban fogalmazzák meg, és persze vannak néhányan, akik erről nem így vélekednek, de ők inkább a kisebbség.

Ez azonban nem volt mindig így. Ueshiba Morihei a militarista, imperialista Japán egyik legelismertebb harcművésze volt. Kémeket, katonákat tanított, számos kihívásos küzdelmet nyert meg. Több közvetlen tanítványa is eredményes harcos hírében állt ^{1, 2}. Az aikido népszerűsége még az Alapító életében, elsősorban Ueshiba Kisshomaru és Tohei Koichi munkájának köszönhetően kezdett meredeken felfelé ívelni, és két dolognak volt köszönhető: az egyik az aikido békés, nem versengő, harmóniát hangsúlyozó filozófiája, amire nagy igény volt a második világháború után, a másik pedig az, hogy a külföldre küldött mesterek is jól jöttek ki az esetleges kihívásokból – mindezt úgy, hogy gyakran ők maguk sem gyakoroltak túl régen ³. Szóval ebből a szempontból az aikido népszerűségi robbanása nagyon hasonló volt ahhoz, ami pár évtizeddel később a brazil jiu jitsuval történt. Ahogy az aikido elismertsége nőtt, úgy nőtt meg az igény arra, hogy egységesebbé váljon az oktatási rendszer, és úgy nőtt azok száma is, akik semmilyen más harcművészettel nem találkoztak az aikido előtt. Az aikidónak, mint oktatási rendszernek soha nem volt része a harcművészet alapjainak átadása, alapvetés volt, hogy minden új tanítvány gyakorolt már valami mást (pl. kendo, judo, karate), ezért ezekkel nem kellett foglalkozni. Ez igaz volt az első generációs külföldi tanítványok nagy részére is, akikből az első nem japán instruktorok váltak.

Az aikido jóhíre akkor kezdett csökkenni, amikor az első olyan tanítványok, akiknek semmilyen más harcművészeti tapasztalatuk nem volt, maguk is instruktorokká váltak. Ekkor kezdett kialakulni egy olyan buborék, ami mind a mai napig létezik az aikido világában. Ebben a buborékban az aikidósok hisznek az aikido spirituális és technikai felsőbbrendűségében. Hiszen az aikido nem versenyez, mégis lehetővé teszi, hogy egy kisebb ember is megdobjon egy nagyobbat a harmonikus technikái segítségével. Van benne pusztakéz, kés, bot, kard, több ember elleni védekezés. Elméletben a földharcon kívül mindent lefed, de azzal meg nem kell foglalkozni, hiszen több ember ellen úgyse jó ötlet lemenni a földre. Buborékban élő aikidósként békések vagyunk, harmonikusak, de azért a felmerülő kétségekre büszkén soroljuk az aikido legendás mestereinek győzelemmel végződő kihívásait, no meg Steven Seagalt. Távolságtartással vagy enyhe lenézéssel tekintünk az olyan küzdősportokra, mint a judo – ebből következik, hogy más harcművészetek gyakorlása minimum felesleges, de inkább káros. Én évekig éltem ebben a buborékban, ezzel a meggyőződéssel. Számos aikidós ismerősöm és barátom van, akik már akkor is sokkal józanabbul látták az aikido helyét a világban mint én – sőt, Magyarországon szerintem ezek a józanabb gondolkodású aikidókák vannak többségben, de én szerettem ezt a buborékot, és nem voltunk benne kevesen. Ez a hozzáállás nem ritka az aikido világában, és az egyik fő oka az aikido népszerűségvesztésének.

Mindemellett elkezdődött az MMA (Mixed Martial Arts) forradalom, elsősorban a Gracie-kihívásnak ⁴ és az első UFC-nek köszönhetően, ahol a kis termetű Royce Gracie sorra verte nála nagyobb ellenfeleit ⁵. Ezt a legtöbb tradícionális harcművészet renoméja megsínylette. Az aikido kimaradt ebből, hiszen mi nem versenyzünk, tehát míg számos harcművészet önvizsgálatot tartott – vagy elfogadta a hiányosságait vagy módosított az edzésmódszerein, addig az aikido buborék sértetlen maradt, és a fősodratú aikido technikailag és pedagógiailag is egyre messzebbre és messzebbre távolodott a többi harcművészettől.

A fő probléma, hogy az aikidóban nincs olyan elterjedt edzésmódszer, aminek része a dinamikus ellenállás. Gyakori az a nézet, hogy „Én aikidós vagyok, nem harcolok, de ha kellene, akkor tudnék.” – és ezt a kijelentést egy kooperatív környezetben szerzett tapasztalatra építjük. Ez a többi, dinamikus ellenállással, versennyel, sparringgal, rollinggal dolgozó harcművészet és küzdősport tapasztalataival ellentétes, és ez egy érthető szakmai kritika a részükről.

És ami az aikidó renoméját jelenlegi mélységeibe taszítja, az az, amikor a buborék találkozik a valósággal, és kipukkad.

A legnagyobb ilyen buborék (ma már nem csak metaforikus, hanem szó szerinti értelemben véve is), Steven Seagal, aki kétségkívül a leghíresebb aikidóka, és rengeteget tett az aikido népszerűségéért a kilencvenes években, és legalább ennyit ártott neki. Notórius hazudozás saját képességeiről, sosemvolt párbajokról, mély hallgatás valóban megtörtént vereségekről, bűnügyek, nem létező CIA-s tanácsadói pozíció – a lista hosszú.

De térjünk rá a hétköznapibb aikidósok találkozásaira a valósággal. Számos videó található erről Youtube-on.

Egy volt aikidóka a saját élményére építve egy elég sikeres csatornát visz a témában, és a jelenségre más, küzdősportokkal kapcsolatos tartalomkészítők is reagáltak.

Konkrét magyar sztoriról is tudok, ahol egy az egyben ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, mint a fenti példákban. Kicsit divat is lett az aikidót szapulni, és ezt aikidósként szomorúan látom, de úgy gondolom, hogy sok szakmai jellegű bírálat jogos, az aikido buborékban élők (mint amilyen én is voltam) kijelentései, cselekedetei pedig tovább öntik az olajat a tűzre, főleg, hogy általában nagyon lelkes, sokszor fanatikus aikidókákról beszélünk (mint amilyen még mindig vagyok).

Ami jó hír, hogy az aikido közösség nagyobbik része nem ilyen (legalábbis személyes, magyarországi tapasztalataim szerint), és az igazán lelkes gyakorlók között is sokan látják reálisan (vagy reálisabban) az aikido edzés során megszerezhető készségeket és azok alkalmazhatóságát aikidós kereteken kívül.

A dilemmára sokan sokféle választ próbálnak adni.

Számomra a legfontosabb a buborék kipukkasztása. Legyünk őszinték magunkkal és a tanítványainkkal. Az aikido a jelenlegi formájában nagyon limitált harcértékkel bír. Hiába volt sok remek harcos az aikido mesterek között, mi nem azt tanuljuk, amit ők tanultak, hanem azt, amit ők tanítottak, és az két nagyon különböző dolog. Ez alapvetően igaz még a keményebbnek mondott aikido stílusokra is, hiszen amíg a támadások zöme csukló- és karfogásokból áll, és legfeljebb statikus ellenállással dolgozunk, addig szeretett harcművészetünk technikai értelemben vett harci relevanciája limitált marad. Fogadjuk el, hogy tíz vagy akár húsz év aikidóval a hátunk mögött is korlátozott esélyünk van egy két éve edző sportos bokszolóval vagy birkózóval szemben.

Ezen a ponton fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem azt állítom, hogy az aikido technikái nem működnek, és azt sem, hogy nincs olyan helyzet, amikor az aikdótudásunk ne lenne hasznos. Több olyan esetről tudok, amikor egy szabadítás vagy egy-egy technika segített egy önvédelmi szituációban, olyan embereknek, akiknek nem volt más tapasztalatuk. Az aikido absztrakt támadások segítségével tanít harci értékkel bíró koncepciókat és technikákat, ami hasznos egy már tapasztalt harcművésznek, aki ezeket konkretizálni, alkalmazni tudja.

Ezután az egyik lehetséges út, hogy jártasságot szerzünk más stílusokban is, így egészítve ki azokat a készségeket, amik az aikido alkalmazhatóságához szükségesek. Ezzel szemben a leggyakrabban felhozott érv az szokott lenni, hogy ezzel tönkretesszük, elkorcsosítjuk a „tiszta” aikidót, és így az már nem nevezhető aikidónak. Én ezzel nem értek egyet, mert maga az aikido (illetve a Daito-ryu aikijujutsu) is egy „korcs” harcművészet. Az Alapító minden harcművészeti tudásra rátette a kezét az élete során, amire csak lehetősége volt – és pont ez a megszokott, normális dolog egy japán harcművészeti közegben, sőt, még az aikido világán belül is. Minden japán mester, akikre ma legendaként hivatkozunk, több harcművészetet is tanult. Az egyik régi edzőtársam, akinek talán a legtöbb éles aikidós sztorija volt, eleve komoly háttérrel kezdett el edzeni, és rendőrként már egy év után érdekes sztorikat tudott velünk megosztani. Valójában az a puritanizmus, ami ma az aikido fősodrát jellemzi, egy viszonylag új jelenség.

Két ismert mester ebben a kategóriában Christian Tissier, aki kenjutsuval, kick-boksszal foglalkozott, illetve láttam róla videót ami egy brazil jiu jitsu szemináriumon készült, és Bruce Bookman, aki fekete övet szerzett brazil jiu jitsuban és bokszolni is tanult .

Az én személyes kedvencem ebben a témakörben Dan the Wolfman, aki a maga keresetlen stílusában küldi el a kétkedőket a fenébe, és mindezt több, kicsit már viccesen clickbaithabzsoló címmel ellátott videóval támasztja alá. Ő mindössze barna öves aikidós, de az egyéb irányú tapasztalatai elég sokrétűek. Szerintem a kotegeshi – jujigatame renzoku vazája zseniális.

Végül választhatjuk azt is, hogy bevallottan az aikido nem harci aspektusaira helyezzük a hangsúlyt. Filozófia, mozgásművészet, egészségmegőrzés, jó társaság, ismerkedés a japán kultúrával – az aikido rengeteget tud adni attól függetlenül, hogy mennyire mérhető össze más iskolákkal. Számos harcművészet létezik ebben a térben, pl. a kyudo, az iaido vagy bizonyos taiji iskolák. Ueshiba Morihei leszármazottai egyértelműen ebbe az irányba mozdulnak el, egyre jobban eltávolodva a harci alkalmazásoktól mind technikában, mind retorikában.

Összességében, az aikido rossz hírneve nem a harcművészet minőségével függ össze, sokkal inkább azzal, hogy mi gyakorlók, oktatók sokszor olyan érdemeket tulajdonítunk neki, amivel jelenlegi formájában egyszerűen nem rendelkezik. Amint ezt elfogadjuk, és megtesszük a szükséges változtatásokat – vagy a gyakorlásunkban, vagy abban, hogy milyen előnyöket várunk el tőle és hogyan kommunikálunk róla – ez a probléma meg fog szűnni.