A ritkán járt út

Az egyik kedvenc blogom aikido témakörben a Trueaiki.com. Az írója, Allen Dean Beebe szerintem az egyik legtapasztaltabb személy ami az aikidót illeti, mind technikai, mind filozófiai szempontból. Ha kíváncsi vagy, miért gondolom ezt, a részleteket itt találod.

A legutóbbi bejegyzése olyan erősen rezonál a véleményemmel, hogy úgy döntöttem, lefordítom mindenki okulására.

Az eredeti angol változat elérhető itt.

Allen Dean Beebe, 2019. október 6.

Üdv mindenkinek! Az alábbi választ egy spanyol Facebook bejegyzésre írtam, és arra gondoltam, hogy itt is megosztanám. Érdemes rajta elgondolkodni.

Mi lehet annál tiszteletlenebb, mint amikor nem vesszük figyelembe egy másik ember emberi mivoltát? Ueshiba Morhei egy ember volt. Emberként Ueshiba Morihei keményen dolgozott és áldozatokat hozott azokért az eredményekért, amiket elért. Ezek nem “ajándékok” voltak “fentről”. Ha ilyet feltételezünk, lebecsüljük Ueshiba Morihei teljesítményét, csak hogy nekünk ne kelljen ugyanennyi áldozatot és erőfeszítést vállalnunk. Mi más lenne tiszteletlenebb annál, mint hogy kimentjük magunkat az alól, hogy a “Nagy Tanító” szavait tanulmányozzuk, csak mert “Ő egy misztikus bölcs volt”? Ha ez a “Nagy Tanító” azt szerette volna, hogy a szavait ignoráljuk mivel ő egy misztikus bölcs és emiatt értelmezhetetlen amit mond, vajon elmondta volna ugyanazokat a szavakat újra és újra?

Mi lehet annál tiszteletlenebb, mint kibújni az alól a feladat alól, hogy megszerezzük a “Nagy Tanító” képességeit azáltal, hogy a feladatot egyszerűen teljesíthetetlennek nyilvánítjuk? Vajon a “Nagy Tanító” töltött volna ennyi időt tanítással, ha valóban úgy gondolta volna, hogy amit tanít, elérhetetlen?

Könnyű olyan elméletet gyártani, ami ugyan elegánsnak és átfogónak tűnik, de ezt úgy éri el, hogy nem vesz tudomást a probléma összetettségéről.

Néhány tény, amin érdemes elgondolkodni:

Ueshiba Morihei a huszas éveiben csatlakozott az Omoto Kyohoz, és haláláig kapcsolatban állt vele. Az Omot Kyon belül Ueshiba “misztikus” képességeit nem használták ki, harcművészeti képességeit viszont annál inkább.

Ueshiba Morihei Tokióban, az 1920-as években került be a japán társadalom “elitjébe” és haláláig fenntartotta kapcsolatát ezzel az “elittel”. Az ok, amiért bekerülhetett ebbe az “elit” közösségbe nem a “misztikus bölcsességéből” hanem a harcművészetek terén felmutatott képességeiből eredt.

Ueshiba Moriheit Tokióba érkezése után nem sokkal a japán harcművész közösség “elitjének” részeként tartották számon. Ezt az elismerést nem öröklődés vagy hagyomány útján szerezte. A lehetőséget, hogy bebocsátást nyerjen, azoknak köszönheti, akik már eleve (elsősorban katonai) “elit” státusszal rendelkeztek. Viszont bent maradni csak úgy tudott, hogy újra és újra bizonyította harcművészeti készségeinek virtuozitását.

Amikor olvassuk a történeteket arról, hogy emberek hogyan találkoztak először Ueshibával és utána hogyan váltak a tanítványaivá, egy hasonló minta ismétlődik újra meg újra. És ez a minta nem arról szól, hogy mennyire lenyűgözte őket Ueshiba elit státusza vagy misztikus kisugárzása. Sokkal inkább arról, mennyire lehengerlő harci képességekkel rendelkezett. Sokakat annyira lehengerelt, hogy nem tudták megmagyarázni, mi történt velük… és, ahogy ez az emberi lényeknél lenni szokott, a érthetetlent a megmagyarázthatatlannal próbálták értelmezni. Azonban Ueshiba Morihei nem SZÜLETETT ezzel a képességgel – ennek megjelenését könnyen visszavezethetjük arra az időpontra, miután sokáig és kimerítően gyakorolt Takeda Sokakuval.

Tehát Ueshiba Morihei harci készsége volt az, ami a többiek fölé emelte őt, és amit soha, de soha nem szorított a háttérbe.  

Semmi szégyellnivaló nincs abban, ha nem érjük el azt a szintet, amit Ueshiba Morihei elért. Hiszen mindannyiunknak megvan a saját élete. Azonban szégyen semmibe venni Ueshiba Morihei életének erőfeszítéseit azzal, hogy a képességeit valamilyen természetfeletti erőnek tulajdonítjuk, ezáltal felmentve magunkat az alól, hogy mi is ugyanolyan elkötelezett erőfeszítéseket tegyünk, és ezzel együtt kifogást találjunk saját képességeink hiányára.

Ueshiba nem istenítette Takeda Sokakut, és nem próbált meg az ő nevéből és híréből tőkét kovácsolni. A saját útját járta.  

A legnagyobb szégyen és tiszteletlenség az aikido és Daito ryu közösség számára, ha a legnagyobb tanítóikat elérhetetlenné tesszük és legendákat faragunk belőlük. Példának kell használnunk őket, nem kifogásként. Túl gyakori, hogy a bálvány, amit imádunk, elhomályosítja az igazságot. És mikor az “igazhitű” tanítások már nem mutatják az Utat, akkor talán az “eretnekség” a biztosabb ösvény.

Gondolkodj el rajta. Az ösvény, amely végén az igazi jutalom vár, szinte mindig a ritkán járt ösvény. Miért? Mert nehéz. Mert magányos. Mert ijesztő. A viszonylagos jutalomhoz vezető út jól bejáratott, jól felismerhető és forgalmas. A piros pirula vagy a kék. Az erő a kezedben van. A döntés a tiéd.